Részletek Rajki Zsolt „Egy angol tanár kalandjai” című művéből.
Excerpts from the book Adventures of an English Teacher by Rajki Zsolt.
Auszüge aus dem Buch Die Abenteuer eines Englischlehrers von Rajki Zsolt.
Alexander és Schandor Pataki
– avagy hogyan lettem nyelvtanár, és mi köze mindennek a Balatonhoz
Ha ma valaki megkérdezi tőlem, miért lettem nyelvtanár, általában mosolyogva csak annyit mondok: a Balaton tehet róla. Persze a történet ennél valamivel összetettebb. Benne van a Jóisten, a szüleim, néhány kivételes pedagógus, egy véletlen újsághirdetés – és egy kék-fehér csíkos fürdőruhás család a hetvenes évek Balaton-partjáról.
A családi legendárium szerint első önálló lépéseimet Balatonlellén tettem meg, és beszélni is ott kezdtem el. Anyai nagymamám, akit mindenki csak Török mamának hívott, nyaranta egy balatonlellei üdülő főszakácsa volt. Ilyenkor nagyapámmal és Attila unokatestvéremmel rendszeresen útra keltünk Török papa kék Skodájával, hogy meglátogassuk. Ha szerencsénk volt, maradhattunk néhány napra – néha akár hetekre is. Ezek a nyarak örökre belém égtek.
A hetvenes évek Balatonja külön világ volt. A tó nemcsak a magyar családok paradicsoma volt, hanem a keletnémet turisták legfontosabb nyaralóhelye is. A vasfüggöny és a berlini fal által szétszakított családok itt találkozhattak egymással. A parton sétálva német szótól volt hangos a levegő.
Négy-öt éves kisfiúként egyre inkább bosszantott, hogy nem értem a „furcsán beszélő” bácsikat és néniket. Láttam, hogy nevetnek, beszélgetnek, vitatkoznak – és én kimaradok ebből a világból. Egy nap, amikor hazatértünk a nyaralásból, ünnepélyesen bejelentettem a szüleimnek: úgy akarok beszélni, mint azok az emberek a Balatonnál.
Szüleimet nem kellett sokáig győzködni. Mindketten nyitott, utazni szerető emberek voltak már akkor is, akik hittek abban, hogy a nyelvtudás kulcs a világhoz. Csakhogy akkoriban egy kis faluban éltünk, ahol némettanár nem akadt. A szomszédban lakó Ilike unokatestvérem tudott németül, de ő már középiskolás volt, ritkán volt otthon. Így a tanulás inkább szórványos próbálkozásként indult.
Végül Orosházára költöztünk – részben azért, hogy jobb iskolákba járhassak, és legyen lehetőségem nyelvet tanulni. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, beiratkoztam a helyi művelődési ház gyerek némettanfolyamára. A kör bezárult: a Balaton-parti elhatározás valósággá kezdett válni.
A csíkos fürdőruhás család
A nyarak azonban továbbra is a Balatonhoz kötöttek. Egyik alkalommal nagybátyámékkal sátoroztunk Lellén. Szokásom szerint egyedül kóboroltam a parton, amikor felfigyeltem egy családra: apa, anya és két gyerek. Mindannyian kék-fehér csíkos fürdőruhát viseltek, mintha egy reklámplakátról léptek volna le.
Németül beszélgettek, és én már büszkén felfedeztem, hogy egyre többet értek. Valami azonban furcsa volt: a férfi kiejtése eltért a többiekétől. Néhány perc múlva megszólított – magyarul.
Így ismerkedtem meg a Pataki családdal.
Kiderült, hogy Németországban élnek. Az édesanya német volt, az apa viszont vajdasági származású magyar: Schandor – így, sch-val írva. Húsz éve élt már a Saar-vidéken, de német beszédén még érződött az akcentus. Gyermekeik, köztük Daniel, egy szót sem beszéltek magyarul.
Ez számomra ajándék volt: végre éles helyzetben gyakorolhattam a németet. A véletlen találkozásból évtizedeken át tartó barátság született. Daniel azóta is az egyik legjobb barátom – neve magyar, de a nyelvet máig nem beszéli.
Nem sokkal később Orosházán láttuk vendégül őket, ahol megismerhettem a nagyszülőket is: Maria és Alexander Patakit. Eredetileg mindketten Sándorok voltak – apa és fia. Amikor felvették a német állampolgárságot, nevüket is németesítették. Mivel ugyanabban az épületben, földszinten és emeleten laktak, praktikus okokból különböző neveket választottak: az idősebbből Alexander lett, a fiatalabból Schandor.
A Pataki család története számomra élő bizonyíték volt arra, hogy a nyelv hidakat épít. Összeköt országokat, generációkat, identitásokat.
Mesterek és példaképek
Tizennégy évesen gimnáziumba kerültem. A kötelező orosz mellé választhattunk még egy nyelvet. Németül ekkor már magabiztosan boldogultam, így az angol mellett döntöttem. És valóban: minél több nyelvet tanul az ember, annál könnyebben sajátítja el a következőt.
A művelődési házi tanfolyam után szüleim magántanárt kerestek számomra. Így találtunk rá Olgi nénire. Nemcsak nyelvet tanított. Tőle tanultam meg, hogyan kell vendégségben viselkedni, mit jelent kulturális különbségeket tiszteletben tartani, hogyan lehet kíváncsinak és nyitottnak maradni.
Amikor egyik barátommal, Tamással kissé belefáradtunk a németbe, Olgi néni előállt egy ötlettel: tanuljunk néhány hétig franciát is. A változatosság új lendületet adott. Ma már tudom, hogy nem pusztán szókincset és nyelvtant adott – hanem látásmódot.
A gimnáziumban két kiváló tanárom is volt: angolból és németből egyaránt. Némettanárom, Bánki Horváth Sándor, különösen nagy hatással volt rám. A kapcsolatunk azóta is él. Az élet furcsa körforgása, hogy nemrég az ő fiát készítettem fel felsőfokú angol vizsgára.
Egy félreértett hirdetés
Érettségi után elgondolkodtam, hogyan kereshetnék pénzt a nyáron. Kézenfekvő volt: a nyelvtudásommal. Apróhirdetést adtam fel a helyi újságban, hogy németórákat vállalok.
A hirdetésben azonban – nyomdai tévedésből – az jelent meg, hogy német és angol órákat is tartok.
Így lettem tizennyolc évesen két nyelv tanára.
Az első tanítványom, Szilvia, ma Németországban él, és a német mellett angolul és spanyolul is kiválóan beszél. A második tanítványom, Feri, ma angoltanár a helyi gimnáziumban.
A sikerélmények szinte azonnal megtaláltak. Megszerettem a tanítást, és egyértelművé vált: ez az én utam. Elvégeztem az egyetemet, és azóta tanulók százait vezettem be Shakespeare és Goethe nyelvébe.
Harminc év után is ugyanazzal a lelkesedéssel lépek be az osztályterembe, mint amikor először kimondtam: „Guten Tag” és „Good morning”.
Ha visszatekintek, látom az összefüggéseket. A Balaton partján álló kisfiút, aki nem értette a német szót. A csíkos fürdőruhás családot. A türelmes tanárokat. A véletlen újsághirdetést.
Minden mindennel összefügg.
És néha egy egész életpálya egy gyermeki bosszúságból születik: abból, hogy az ember érteni akarja a világot.
Alexander and Schandor Pataki
— or How I Became a Language Teacher (and What Lake Balaton Had to Do with It)
If someone asks me today why I became a language teacher, I usually smile and say: Lake Balaton is to blame. Of course, the story is a little more complex than that. It involves God, my parents, a few remarkable teachers, a misprinted newspaper advertisement—and a family in blue-and-white striped swimsuits on the shores of Balaton in the 1970s.
According to family legend, I took my first independent steps in Balatonlelle, and I also started speaking there. My maternal grandmother—whom we all called Grandma Török—worked as the head cook of a holiday resort in Balatonlelle during the summers. My grandfather, my cousin Attila, and I would often visit her in my grandfather’s blue Škoda. If we were lucky, we could stay for a few days, sometimes even weeks. Those summers became part of who I am.
Lake Balaton in the 1970s was a world of its own. It was not only a paradise for Hungarian families but also the main holiday destination for East Germans. Families separated by the Berlin Wall could meet there. The beaches were filled with the sound of the German language.
At four or five years old, I grew increasingly frustrated that I could not understand the “strangely speaking” men and women around me. I saw them laughing, talking, arguing—and I was excluded from their world. One day, after returning home from vacation, I solemnly announced to my parents that I wanted to speak like those people at the lake.
My parents did not need much convincing. They were open-minded, well-traveled people who believed that language is a key to the world. The only problem was that we lived in a small village with no German teacher. My cousin Ilike, who lived next door, spoke German, but she was already in high school and rarely at home. Still, she helped me take my first steps.
Eventually, we moved to Orosháza—partly so that I could attend better schools and have proper opportunities to learn languages. Soon after our arrival, I enrolled in a children’s German course at the local cultural center. My decision at Lake Balaton was slowly becoming reality.
The Family in Striped Swimsuits
Yet the summers still belonged to Balaton. One year, we were camping in Balatonlelle with my uncle’s family. As usual, I was wandering along the shore when I noticed a family—father, mother, and two children—all wearing identical blue-and-white striped swimsuits, as if they had stepped out of a travel brochure.
They were speaking German, and by then I could already understand quite a lot. But something puzzled me: the father’s pronunciation differed from the others. A few minutes later, he addressed me—in Hungarian.
That is how I met the Pataki family.
They lived in Germany. The mother was German, but the father was a Hungarian from Vojvodina. His name was Schandor—spelled with “sch.” Although he had lived in the Saar region for two decades, a slight accent still colored his German. Their children, including Daniel, spoke no Hungarian at all.
For me, this was a gift. I could practice my German in real-life situations. What began as a chance encounter developed into a friendship that has lasted for decades. Daniel remains one of my closest friends to this day—despite the fact that his very Hungarian name hides the fact that he does not speak the language.
Later, they visited us in Orosháza, where I also met the grandparents: Maria and Alexander Pataki. Originally, both father and son had been named Sándor. When they acquired German citizenship, they Germanized their names. Since they lived in the same building—one downstairs, one upstairs—they chose different versions for practical reasons. The elder became Alexander, the younger Schandor.
The Pataki family showed me something essential: language builds bridges. It connects countries, generations, and identities.
Teachers Who Shaped Me
At fourteen, I entered secondary school. Alongside compulsory Russian, we could choose another foreign language. Since my German was already quite strong, I chose English. And it proved true: the more languages you learn, the easier the next one becomes.
After completing all levels at the cultural center, my parents found me a private teacher—Olgi néni. She did not merely teach grammar and vocabulary. She taught manners, cultural awareness, tolerance, and curiosity. When my friend Tamás and I grew slightly tired of German, she surprised us with a proposal: for a few weeks, we would also study French. The variety renewed our motivation.
Looking back, I realize how much she influenced my later decision to become a teacher.
In high school, I was fortunate again. My German teacher, Mr. Sándor Bánki Horváth, left a lasting impression on me. We still keep in touch. In one of life’s beautiful twists, I recently prepared his son for a C1 English exam.
A Misprint That Changed My Life
After graduation, I wondered how I might earn some money during the summer. The answer seemed obvious: I would teach German. I placed a small advertisement in the local newspaper.
Due to a printing error, however, the ad announced that I offered both German and English lessons.
That is how I became a teacher of two languages at eighteen.
My first student, Szilvia, now lives in Germany and speaks German, English, and Spanish fluently. My second student, Feri, is now an English teacher at the local high school.
Success came early and often. I fell in love with teaching and eventually completed my university studies. Since then, I have guided hundreds of students into the worlds of Shakespeare and Goethe.
Thirty years later, I still enter the classroom with the same enthusiasm as when I first said, “Guten Tag” and “Good morning.”
When I look back, I see how everything connects: the little boy on the beach who wanted to understand; the striped swimsuits; the inspiring teachers; the misprinted advertisement.
Everything is connected.
And sometimes an entire life’s path begins with a child’s simple desire: to understand the world.
Alexander und Schandor Pataki
— oder Wie ich Sprachlehrer wurde (und was der Balaton damit zu tun hat)
Wenn man mich heute fragt, warum ich Sprachlehrer geworden bin, lächle ich meist und sage: Der Balaton ist schuld. Natürlich ist die Geschichte etwas komplizierter. Sie enthält Gott, meine Eltern, einige außergewöhnliche Lehrer, eine falsch gedruckte Zeitungsanzeige – und eine Familie in blau-weiß gestreiften Badeanzügen am Balaton in den siebziger Jahren.
Der Familienüberlieferung zufolge machte ich meine ersten selbstständigen Schritte in Balatonlelle, und auch sprechen lernte ich dort. Meine Großmutter mütterlicherseits – wir nannten sie einfach Oma Török – war im Sommer Chefköchin in einem Ferienheim in Balatonlelle. Mein Großvater, mein Cousin Attila und ich besuchten sie häufig mit dem blauen Škoda meines Großvaters. Wenn wir Glück hatten, durften wir ein paar Tage oder sogar Wochen bleiben. Diese Sommer sind unvergesslich.
Der Balaton war in den siebziger Jahren eine eigene Welt. Er war nicht nur das Urlaubsparadies ungarischer Familien, sondern auch das wichtigste Reiseziel für Ostdeutsche. Familien, die durch die Berliner Mauer getrennt waren, konnten sich hier treffen. Am Strand hörte man überall Deutsch.
Als vier- oder fünfjähriger Junge ärgerte es mich zunehmend, dass ich die „seltsam sprechenden“ Menschen nicht verstand. Ich sah sie lachen, reden, diskutieren – und ich blieb außen vor. Eines Tages erklärte ich meinen Eltern nach der Rückkehr vom Urlaub feierlich, dass ich so sprechen wolle wie die Menschen am See.
Meine Eltern waren sofort einverstanden. Sie waren weltoffene, reiselustige Menschen und überzeugt, dass Sprachkenntnisse Türen öffnen. Doch wir lebten damals in einem kleinen Dorf ohne Deutschlehrer. Meine Cousine Ilike sprach Deutsch, war aber schon Gymnasiastin und selten zu Hause. Dennoch half sie mir bei den ersten Schritten.
Schließlich zogen wir nach Orosháza – unter anderem wegen der besseren Schulen und der Möglichkeit, Sprachen zu lernen. Kurz nach unserem Umzug meldete ich mich zu einem Deutschkurs für Kinder im Kulturhaus an. Der Entschluss vom Balaton begann Wirklichkeit zu werden.
Die Familie in den gestreiften Badeanzügen
Die Sommer verbrachte ich weiterhin am Balaton. Eines Jahres zelteten wir in Balatonlelle. Wie so oft spazierte ich allein am Ufer entlang, als ich eine Familie bemerkte: Vater, Mutter und zwei Kinder – alle in identischen blau-weiß gestreiften Badeanzügen.
Sie sprachen Deutsch, und ich verstand inzwischen schon recht viel. Doch der Vater sprach anders als die übrigen Familienmitglieder. Wenige Minuten später sprach er mich – auf Ungarisch – an.
So lernte ich die Familie Pataki kennen.
Die Mutter war Deutsche, der Vater stammte aus der Vojvodina. Sein Name war Schandor – mit „sch“ geschrieben. Obwohl er seit zwanzig Jahren im Saarland lebte, hörte man noch einen leichten Akzent. Die Kinder, darunter Daniel, sprachen kein Wort Ungarisch.
Für mich war das eine wunderbare Gelegenheit, mein Deutsch zu üben. Aus der zufälligen Begegnung entstand eine jahrzehntelange Freundschaft. Daniel ist bis heute einer meiner besten Freunde.
Später besuchten sie uns in Orosháza, wo ich auch die Großeltern kennenlernte: Maria und Alexander Pataki. Ursprünglich hießen sowohl Vater als auch Sohn Sándor. Als sie die deutsche Staatsbürgerschaft annahmen, germanisierten sie ihre Namen. Da sie im selben Haus – unten und oben – wohnten, wählten sie unterschiedliche Varianten: Der ältere wurde Alexander, der jüngere Schandor.
Diese Familie zeigte mir: Sprache baut Brücken – zwischen Ländern, Generationen und Identitäten.
Lehrer, die Spuren hinterließen
Mit vierzehn kam ich ins Gymnasium. Neben dem obligatorischen Russisch konnte man eine weitere Fremdsprache wählen. Da ich im Deutschen bereits sicher war, entschied ich mich für Englisch. Und es bestätigte sich: Je mehr Sprachen man beherrscht, desto leichter lernt man die nächste.
Nach dem Kurs im Kulturhaus fand ich in Olgi néni eine hervorragende Privatlehrerin. Sie vermittelte nicht nur Grammatik, sondern auch Kultur, Höflichkeit und Toleranz. Als mein Freund Tamás und ich etwas müde vom Deutschen wurden, schlug sie vor, zusätzlich Französisch zu lernen. Die Abwechslung motivierte uns neu.
Rückblickend erkenne ich, wie stark sie meinen späteren Berufswunsch beeinflusst hat.
Ein Druckfehler als Wendepunkt
Nach dem Abitur suchte ich eine Möglichkeit, im Sommer Geld zu verdienen. Ich gab eine Anzeige auf: Deutschunterricht.
Durch einen Druckfehler stand dort jedoch, dass ich Deutsch- und Englischunterricht anbiete.
So wurde ich mit achtzehn Lehrer für zwei Sprachen.
Mein erster Schüler lebt heute in Deutschland und spricht mehrere Sprachen fließend. Ein anderer wurde selbst Englischlehrer.
Die Erfolgserlebnisse bestärkten mich. Ich studierte weiter und unterrichte nun seit dreißig Jahren mit ungebrochener Begeisterung. Ich habe hunderte Schüler in die Welt von Shakespeare und Goethe eingeführt.
Wenn ich zurückblicke, sehe ich die Zusammenhänge: den kleinen Jungen am Strand, die gestreiften Badeanzüge, inspirierende Lehrer und eine falsch gedruckte Anzeige.
Alles hängt mit allem zusammen.
Und manchmal beginnt ein ganzes Leben mit dem Wunsch eines Kindes, die Welt zu verstehen.